Vivere Militare Est IX. rész

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem kilencedik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.
  Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01
  Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

Vivere Militare Est VIII. rész

IX. fejezet Lut Gholein

 Nufar ürülék és vizelet meg rothadó hullák szagát érezte. Nem tudják ezt takarítani? – gondolta a nekromanta fintorral az arcán. 

 A boltíves alagút közepén futott a Szar-folyó ahogy Nufar magában nevezte, két oldalt pedig keskeny járda volt. A baloldalon mentek ahol Nufar szerint kevesebb mocsok volt. Előtte és mögötte csontvázai mentek, akik már tízen voltak. Hogy ha a kutyát nem számoljuk, ami éppen a vízre vicsorgott. Talán vízi démont észlel, bár kétlem, hogy akár egy démon is el tudna itt élni. Persze a Kráken minden körülmények között elél a Dente-hal pedig kifejezetten ezekre a körülményekre szokott ugyanis az vizelettel és ürülékkel táplálkozik, sőt azt is használja fegyverként –gondolt bele megborzongva Nufar – Inkább megküzdenék a Hét Pokol Urral, mint egy csapatnyi ilyennel. 

 A látási viszonyok miatt hozott magával egy fáklyát, ami már kezdett kialudni szóval sietősebbre fogta a tempót. A csontvázaknak nem kellet fény, mert azoknak a szemük (illetve a szemüregük) minden körülmények között működött. Eredetileg csak minimális látással és hallásal rendelkeztek, ami arra pont elég, hogy az ellenséget megtalálják, de Nufar továbbfejlesztette Hargoth a nagy nekromanta módszerét ezért az ő csontvázainak olyan, sőt jobb érzékszervei voltak, mint az embereknek. Mert például láttak a sötétben és a szaglásuk egy kutyáéval vetekedett. Hát igen ez az egyetlen, amihez tényleg értek – gondolta büszkén. 

 Erről eszébe jutott, amikor 14 évesen apja beadta a nekromanták rendjébe, mert 3 testvéréhez nem akart még egy éhes szájat és Nufar elég beteges gyerek volt így még hasznát se vették. Bár ő ezt akkoriban nem sejtete.

A rendház kapujánál apja egy mondatot mondott mielőtt elment:

- Ez jobb hely lesz neked annál, mint amit én tudni adnék. – mondta akkor és csak Nufar évekkel később jött rá, hogy mi is az igazi jelentés.

Tizennyolc éves koráig csak a rend egyik takarítója és kisegítője volt, de amikor hallotta, ahogy két nekromanta beszélget rájött apja szavainak jelentésére.

- Mi történt azzal a korcsoddal? – kérdezte az egyik a másiktól

- Inkább elkergettem az erdőbe, nem volt szívem elvágni a torkát. Jobb hely lesz az neki, mint amit én tettem volna vele.- mondta másik és akkor Nufarban egy szörnyű gondolat támadt.

 Azonnal a fő nekromanta irodájába csörtetett és követelte, hogy vegye fel a tanoncának.

 A szoba maga elég egyszerű volt. Középen egy asztal előtte egy szék mögötte pedig egy nagy támlás fotel, ami a főnekromanta  ”trónja” volt. A falakat körbe polcok borították rajtuk üvegekkel bennük pedig furcsa zöld, lila és kék folyadékok voltak. Egy kisebb asztal is állt a sarokban, amin kémcsövekben kezek és szemgolyók voltak. A főnekromanta az asztala mögött ült és épp írt valamit. 

 Az öregember felnézett és először meghökkenve nézett rá majd mélyen a szemébe nézett és megszólalt:

- Látom, van benned kurázsi, és ahogy elnézem elég határozott is vagy. – mondta elgondolkodottan– De mondd, miért akar egy egyszerű takarítófiú hirtelen nekromanta lenni? – kérdezte érdeklődően.

- Szeretnék valami hasznosat tenni – mondta némi habozás után.

A rendvezető összehúzott szemmel nézett rá.

- Rendben. Holnap reggel legyél az irodámban. – mondta némi gyanakvással a hangjában.

Azzal kiintette a fiút.

Nufar emlékezett mikor a következő reggelen kopogott az ajtón és az magától kinyílt. A fő nekromanta éppen egy könyvet lapozgatott, amikor belépett. 

 Érdeklődve emelte fel pillantását.

- Tudod mi ez? – kérdezte.

A fiú megrázta a fejét.

- A nekromancizmus története, avagy a nekromanta rend alapítása Hargoth fő nekromanta tollából. – rázta meg felé a könyvet. – Többnyire értelmetlen hablagy és semmi fontos információt nem tartalmaz, de muszáj megismerned rendünket. –mondta miközben Nufar leült az asztal előtti székre.

- El kell olvasnom? – kérdezte.

- Dehogy. Nem akarom, hogy meghalj –mondta majd nevetett saját viccén – Röviden összefoglalom. – megköszörülte a torkát majd folytatta. – Nos, körülbelül 400 évvel ezelőtt Hargoth boncmester észrevette, hogy a természet energiáival visszafordítható a halál hisz az annak a következménye. Ezt gyakorlatba ültette és ez az, amit ma nekromanciának nevezünk. Ezt a tudást tovább adta és megalapította a nekromanta rendet, ami az óta is működik. Igen, ám de mit takar a természet energiája kifejezés? – kérdezte költőien.

- Minden egyes élő organizmusban vannak bizonyos sejtek, amit mi életsejtnek nevezünk. Ezek a sejtek  szabad szemmel nem láthatóak, és ugyanott termelődnek, mint a többi sejt. Az élő szervezetben semmi haszna sincs. Felvetül a kérdés miért termeljük őket mégis. Nos mint azt tudod az emberek azon angyalok és démonok gyermekei, akik megunták az örök konfliktust ezért létrehozták világunkat, hogy itt békében élhessenek. A démonokban megtalálható életsejtek így bennünk is termelődnek.

- A démonoknál mi célt szolgál? - szólt bele Nufar.

- Irányítást. A Pokol Urak minden démonba beletették ezeket a sejteket, hogy irányíthassák velük a démonokat az angyalok ellen. -mondta - Na de visszatérve a halál beállta után ezek az életsejtek megmaradnak, és akinek van elég gyakorlottsága az tudja őket irányítani. - szünetet tartott majd folytatta - Bizonyos eszközökkel és rituálékkal meg egy kis véráldozattal a sejtek rávehetők a mozgásra. Minél több az életsejt egy testben annál több vérre és annál bonyolultabb rituálékra van szükség, ergo minél nagyobb egy test annál nehezebb feltámasztani. Hisz a halált csak élettel lehet megfizetni. Már pedig a vérben lévő életsejtek kölcsönhatásba lépnek a hulla életsejtjeivel, ezzel feltámasztva azokat. Az irányításra is kell időt fordítani, mert én már láttam olyat, hogy egy nekromantát a saját hullái téptek darabokra. Ugyanis az irányításhoz nagy mennyiségű akaraterő és koncentráció szükséges – darálta el izgatottan az öreg nekromanta – az elkövetkező időben ezeket fogod gyakorolni, de emellett anatómiai, toxológiai és botanikai ismereteket is kell szerezned. Anatómia nélkül nem tudod melyik lényt érdemes feltámasztani és melyiket nem. A toxológia fontos hogy a feltámasztás során ne mérgezd meg magad, és hogy megismerd az ellenszereket.  A botanika  pedig a bájitalfőzéshez kell. – a rendvezető szünetet tartott majd folytatta – Sok nekromanta abbahagyja  tanulmányait, mert nem bírják kivárni az eredményt. Bízóm benne te nem fogod ezt tenni. – fejezte be mondókáját.

- Nem érdekel, mibe kerül akkor is nekromanta leszek. – mondta teljes elhatározással a hangjában.

- Pompás- villantotta rá mosolyát a nekromanta.

Ezek után kemény 5 év köszöntött rá, amit tanulással és gyakorlással töltött.  Két év múlva  már egyszerre fel tudott támasztani két hullát is a további három év alatt pedig tökéletesítette a csonttal való feltámasztást, amit Hargoth ideje óta senki sem próbált, de neki sikerült. Mikor végzett tudta, hogy még mesterét is felülmúlta, amit a többiek is tudtak így mikor az öreg utolsó álmába szenderült ő vette át a rend irányítását.

 Tessék apám megmutattam, hogy képes vagyok valamire vinni. Én vagyok a valaha volt legnagyobb nekromanta. Most már igenis érek valamit.

Egyik nap Nufar visszament szülőfalujába hogy apja szemébe mondja: Nem volt igazad.

Ám házukban idegenek laktak, akik a ház melletti sírhoz vezették őt. A síron apja neve állt. Mikor Nufar anyja és testvérei felől kérdezett azok csak megvonták a vállukat.

- Nem tudjuk mi azt. Mink csak ideköltöztünk. - mondták majd magára hagyták őt.

Nufar nézte apja sírját, de érdekes módon nem lett szomorú inkább csak dühös. Soha nem hittél bennem- gondolta magában- most pedig már halott vagy. Meg akartál ölni csak nem volt hozzá szíved ezért inkább mások gondjaira bíztál. Szörnyű apa voltál miért kéne, hogy sajnáljalak? - kérdezte magától majd kiköpött egyet és visszaindult  a rendbe.

Aznap éjjel mikor  aludni próbált állandóan apja hangja visszhangzott a fülében.

- Ez jobb hely lesz neked annál, amit én adhatnék. – mondta és mintha bánat lett volna a hangjában.

- Hagyj békén! – ordította vissza – Te már meghaltál! Tűnj el a pokolba!

- Jobb hely lesz, mint…

- Nem, hagyj aludni! Takarodj ki a fejemből!

- Jobb hely…

Aznap éjjel izzadságtól csatakosan ébredt és észrevette hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából.

- A sokk vagy pánik hatására a szív hevesen kezd verni- jutott eszébe, amit mestere tanított.

     Talán tényleg csak jót akart nekem… Nem. Ki akart nekem valaha is jót? A szüleim kirúgtak otthonról a barátaim pedig mind hallottak, már ha a csontvázakat lehet barátoknak hívni. – gondolta akkor keserűen.

Megrázta a fejét és abbahagyta az önsajnálatot. Észrevette ahogy a kutya megint ugatni kezd a csatornára.

Pozitív oldal. Ismét vannak csontvázaim és végre megint valami értelmeset csinálok. Ne foglalkozz a múlttal, mert az már elmúlt és különben is túl sötét csak elveszi az életkedvemet- döntötte el miközben egy a vízen lágyan ringatózó holttestet nézett.

Ebben a pillanatban egy csáp tört ki a vízből és rántotta le a Szar-folyóba a kutyáját.

Köpni-nyelni nem tudott, amikor újabb csápok húzták le a csontvázait.

Kraken? Lut Gholen csatornájába? Tudtam, hogy ez a dög mindenhol megél, de nem gondoltam, hogy ilyen délre is le tud jönni pláne nem egy csatornába. – gondolta miközben még egy csontvázát dobta a vízbe. Ha innen élve kijutok a csontvázaimat megtanítom úszni.

Már csak egy van.

A csáp ismét lecsapott.

Már csak én vagyok – gondolta miközben elkezdett futni az ellentétes irányba. Azt hiszem egy létrát láttam ott.

Egy nyálkás dolog csavarodott a lábára és elkezdte húzni visszafelé.

Nuaf hasra esett és kétségbe esetten próbált elkúszni előle.

 Egy másik csáp a nyakára tekeredett és lehúzta a csatornába. 

Vivere Militare Est X. rész